Legyen Ön ennek a portálnak a tulajdonosa! 

Breaking News

Kányádi Sándorra emlékeztek Miskolcon: … mert a verset mondani kell!

„Egy olyan sajátos stílust és arculatot alakított ki, ahol az egyszerű haza-ember-táj kapcsolatok, az egyszerű mondatok mégis örök érvényű bölcseletekké és a világ minden emberét (meg)érintő gondolatokká váltak” – az Irodalmi Fonó pénteki emlékestjén így méltatta a júniusban elhunyt Kányádi Sándor életművét Koncz Károly.
Az Országos Könyvtári Napok rendezvényei között tartották meg a Kányádi Sándor emlékestet a Szabó Lőrinc Könyvtárban. Az intézmény erdélyi költők munkásságát bemutató sorozata egyébként Szilágyi Domokossal kezdődött volna, de Kányádi halála szomorú apropót adott az életművéről való megemlékezésnek. (Aki Szilágyi költészetére kíváncsi, annak sem kell aggódnia: november elején hallhatunk majd a művei közül jópárat az Irodalmi Fonó sorozatában.)

Kányádi Sándor verseit sokan tudják idézni – mégis, az egyik legismertebb mondatát prózában mesélte el. Először nem is ő mondta ki, de ő tette valóságunk részévé az egykori kisfiú válaszát a lehetetlen kérdésre: mondd, mi a vers? A vers az, amit mondani kell – hangzott az irodalomtörténet részévé vált válasz.

Kányádi Sándor: A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg. 
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. 
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell.
Két nyárfa, Harmat a csillagon, Álmodó, Holtomig ismeretlen, Bántani én nem akarlak, Egyszer majd szép lesz minden – közel 1 órában is csupán egy pici szeletét hallgathattuk meg a Kányádi-életműnek Koncz Károly, Balázs István és Perecsenyi Attila előadásában. Néhány vers csupán, de azt érezhettük: lelassul a szív, megnyugszik a pulzus, szorításból szabadul a mellkas, letisztulnak a gondolatok. S magunk is együtt suttogjuk a sort az előadóval: „a legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni” (Útravaló ének)! És talán egy pillanatra áthat minket is, „ahogy az isten észrevétlen/beléd épül minthogyha volna/ahogy te is valamiképpen/vagy a ház és annak lakója” (Ahogy). Egyet tudunk érteni Koncz Károly méltatásával: örök érvényű, mindenkit megérintő gondolatokat adott nekünk Kányádi, akitől ezzel a versével búcsúzunk:

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén 
ki gyújtja s oltja csillagod 
csak az nem fél kit a remény 
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem 
ez a megtartó irgalom 
a gondviselő félelem 
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén 
vajon amikor zuhanok 
meggyújt-e akkor még az én 
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy 
sötétlő maggá összenyom 
s nem villantja föl lelkemet 
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén 
mondják úr minden porszemen 
mondják hogy maga a remény 
mondják maga a félelem
(A pénteki emlékesttel nem fejeződött be a költőről való megemlékezés Miskolcon. Az Irodalmi Fonó sorozatban október 12-én, pénteken ismét Kányádi Sándor verseket hallgathatunk a Feledy-házban)

Nincsenek megjegyzések